Email:  mecslaszlotarsasag@gmail.com

Beérkezett pályázatok

Ledniczky Miklós Jánosné

Az én hazám...

Mit jelent ez a rövid szó, hazám?

Minden embernek mást és mást.

Diákként tanulhattunk ismereteket róla,

erre jó példa volt a földrajz és magyar óra.

Híres íróink, költőink írtak már sokszor hazájukról

megjelent műveikben erről gyakran a saját gondolatuk-

Szép, felemelő, hangzatos, magasztaló szavakban,

Olvashattunk hazánkról tőlük gondolatokat.

De, hogy számomra mit jelent az én hazám,

versemben néhány strófában megfogalmaznám.

Elsősorban szépséges , kicsiny Magyarország,

a Kárpát-medencében elhelyezkedő kis ország.

Számomra ezzel semmi sem vetekedhet,

ahogyan van, mindennel együtt így szeretem.

Csodálatos hegy és dombvidékeivel,

kisebb-nagyobb természetes és gyógyvizeinkkel.

A világszerte ismert Hungarikumaival,

szépséges városaival és falvaival.

Fővárosunk , Budapest nevezetességeivel,

csodálatos történelmi emlékhelyeivel.

Bensejében e kicsiny, de csodálatos országnak,

a délnyugati részen van az én szűkebb hazám,

a természeti gyöngyszemeivel "Somogyország",

ennek kicsin faluja Iharosberény, az én szűkebb hazám.

Számomra a falunk mindennél kedvesebb,

semmi mással sem cserélném fel.

Ez az a hely, ahol igazán otthon érzem magam,

itt élek születésem óta boldogan a családommal.

Ha pár napra elszólít innen a feladat, az élet,

Szívből várom már , hogy ide mielőbb hazatérjek.

Más számára ismert a szelídgesztenyéséről, kastélyáról,

de nekem több ennél, az otthonom és a drága hazám.

Itt van az életem legfontosabb színtere,

a családi otthonomnak a kedves melege.

Körülvesz a barátaimnak a kedvessége, és szeretete,

Szerintem ez a legfontosabb hely számomra az életben.

Öröm és nyugalom tölti be az én szívem,

ha már meglátom a lankás domboldalait Iharosberénynek.

Ha nem itt élnék, hiányozna nagyon ,

a "hazám " számomra semmivel sem pótolható.

Somogy szépségei

Magyarország dél-nyugati részén,

családommal olyan jó itt élni.

A Somogyi dombság vidékén,

völgyek-dombok váltakoznak végig.

A dombok tetején erdők zöldelnek,

lankáin mezők és szántóföldek.

Néhány helyen gyönyörű tavak,

amelyeken hófehér hattyúk úszkálnak.

Nagyon sok a természetvédelmi terület,

ahol a múlt emlékei felélénkülnek.

Közelünkben van "zöld szíve Somogynak",

Kaszó az erdőivel, és a Baláta-tó.

Gazdag , ritka állatvilággal rendelkezik,

a kirándulók ezeket felfedezhetik.

Oda naponta többször egy nosztalgia kisvasút közlekedik,

az állatokat az érdeklődök egy toronyból megfigyelhetik.

Ágneslakon, egy csodálatosan szép arborétum területén,

halastavakkal és erdőkkel körbevett félszigetén,

elhelyezkedő kedves , családias vadászháza ,

várja vendégeit megszállásra, és finom vacsorára.

Bajzikné Panni

Bűvös fény

Mint gyönge létet

az éltető víz,

ölel a magyar tenger.

Langy melege simulva

fog körbe.

Redőtlen hullámaiban

elveszek.

Sima felületén

aranysugár mutat utat,

akár Jákobnak a létra,

fel a spirál-galaxisra,

a Tejútra, mindazoknak ,

akik oda feljuthatnak!

Virgonc szél szárnyal

az ég felé,

követi a bűvös fény

vonalát,

játszadozó lidércként

hasítva a tüll-finom

égboltot.

Egy pillanat csupán

Bársony szellő fodrokat

varázsol a Balaton kékjére.

Ritmusra vibrál a hullám

a tó medrében.

Ezüst golyó,

hold függ az égen,

képét bölcsőként ringatja

a víz-éden.

Mesés éjszaka, mámorító csend!

Csillagtakaró fényében

gyönyörködik a szem.

A magány, a perc

élvezetes,

a sötét éj ölében

elveszik a test.

MRton

Returjegy a szivbe

Üdvözöllek hátra hányt szavak

Sziklaként egymásra gördült

Megkövülten hulló lágy harag

Ki az egó súlya alatt széttört

Ave, néked kisírt küszködés

Part homokján kiszáradt harci kedv

Fájdalom folyóvá érett szenvedés

Savas hullámaival marni kezd

Áldás néked sziklagörgető fiú

Mi végre hajtod fel hegyre?

Sziklád felett a kényes víz az úr

Fent a többit szél fújja szert

Bűbájom

Boldogsággal kirakott utam

Örök kezdetben végtelen

Fénysövényből kitörni vágyó

Szép gazdag sötétségem.

Sebeimet gyógyító igézet

Két szemednek ékkövében

Vörös égbe oltott tűznek

Csillagok hevében égek el!

Álmaimban eleven testként élő

Valóságba ki-be lépő

Mennyország kapujánál álló

Haláltalan örök bűbájom!

NAGY JÁNOS

Együtt jóban-rosszban

Az öreg Gerzson azonmód, ahogy bejött a krumpliföldről, eldőlt az ágyon, mint ha maga is csak egy jól megtermett krumpliszsák lett volna.

- Az ördög vigye el, de mocskos meleg van! - sóhajtotta és keze fejével letörölte homlokáról a verítéket. Cudar mód szomjas volt, de most egyelőre annak örült, hogy végre kinyújtóztathatja fájó végtagjait. Inni majd ráér, ha egy kicsit visszatér belé a lélek.

- Hallod Örzse, kár volt ennyi sok kolompért ültetni! Majd kolompért zabálunk egész évben, mi! - tette hozzá zsörtölődő hangon. Lerúgta a lábáról az ócska bakancsot. A lábbeli talpából egy csomó föld hullott a hajópadlóra, ami amúgy is megérett már egy tisztes takarításra.

- Jól van, no! Majd kisöpröm, nem kell mindjárt óbégatni velem. Más dolgom sincs, csak örökké a szobát ganézni! Mi lenne, ha végre te is csinálnál valamit? Beteg vagy, tudom! Persze, hogy tudom. Hallgatsz,mi? Na, ne nézzél már így rám! Mondom, hogy kitakarítok...

Egy idő után fölült az ágyon, fogta a bakancsot és berakta a kamrába a polc alá. Lehajolt, megemelte a demizsont, meglötyögtette, hogy akad-e még benne egy kis jóféle borocska. Szomorúan konstatálta, hogy bizony már igencsak az alján árválkodik néhány deci. Egy öblös vizespoharat félig töltött borral, a tetejére hideg vizet merített a zománcos vödörből.

- Elfogyott a szifon patron Örzse! Majd szóljál, hogy hozzak, ha bemegyek a faluba! Ide írom erre a papírra, mert te is elfelejtesz mindent! - legyintett az asszonyra. A pohár tartalmát egy szuszra leeresztette a torkán. Jóleső érzéssel pödörte meg a bajszát.

- Megérdemlek még egy pohárral Örzse! Jól van, no! Nem kell mindjárt a falra mászni, ha iszok egy kicsit! Mondom, hogy rettentő meleg van oda kint. Persze, könnyű neked, te csak itt üldögélsz a jó hűvös szobában, én meg meggebedek a kolompérásásban! Látod, el is fogyott, az utolsó pohár még félig se lett tele. Majd veszek egy demizson bort, ha a postás meghozza a nyugdíjamat. Azt nem kell fölírni, azt nem felejtem el! - nevetett hangosan az öreg.

A kiürült demizsont visszavitte a kamrába, helyette leakasztotta a szögről a füstölt szalonnát. A kredenc fiókjából elővette a kenyérvágó nagykést és egy jókora szeletet szabott le magának. A konyharuhából kicsomagolta a kenyeret, a késsel keresztet rajzolt rá, majd abból is vágott egy tisztességes adagot.

- Gyere Örzse, egyél! Nem vagy éhes? Á, te sose vagy éhes! A fene a jó dolgodat! Az a sok orvosság, amit beszedsz, az veszi el az étvágyadat! Inkább innál egy kis jóféle pálinkát! Többet ér az mindenféle francos gyógyszernél. Csak mérgezed magad!

Komótos mozdulatokkal kinyitotta a szoba ablakának belső szárnyát és az ott lévő nagy dunsztos üvegből kihalászott néhány termetes kovászos uborkát. Egyikbe beleharapott és elégedetten állapította meg, hogy az pont annyira savanyú, ahogy ő szereti. A kockás konyharuhát az ölébe terítette és vetett egy pillantást a feleségére. Aztán dühösen fölmordult.

- Na, jól van, megmosom a kezem! Az idegeimre mész ezzel az örökös kézmosással! Elmegy még az ember étvágya is! Csak ne néznél úgy rám, mint valami zsiványra!

Dühösen merített vizet a vödörből a lavórba és alaposan megmosta a kezét. Szikár, ráncokkal szabdalt keze volt az öreg Gerzsonnak, amit a nehéz fizikai munka és a kor alakított ilyenné. Megtörölte a kezét egy agyonhasznált, foszladozó törölközőben és végre nekilátott falatozni. Közben gondolt egyet és bekapcsolta az öreg rádiót, ami korban talán vetekedett vele. A vén jószág recsegett egy darabig, de aztán tisztán felcsendült a híreket mondó női hang. Az öreg fél füllel a hírekre figyelt, miközben továbbra is szorgalmasan kockázta a szalonnát, harapta a kovászos uborkát.

- Hallod Örzse, milyen bolond világot élünk! Robbantgatnak! Meg vannak bolondulva az emberek! Tisztára meg vannak bolondulva! Még jó, hogy itt a tanyán mi békében élünk. Itt csönd van és nyugalom. Itt nincsenek ilyen bolondok!

Befejezve az evést, a konyharuhával letörölte az asztalt, a kenyérmorzsákat nagyvonalúan a hajópadlóra söpörte. Miután a pohárból kihörpintette a maradék bort, azt egy kis vízzel kiöblítve a mosogatás nehéz, fáradságos terhét is letudta. Elégedetten vetett egy pillantást az asszonyra.

- Csak aludjál nyugodtan! Én elszívok egy pipát kint a verandán. Nyitva hagyom az ajtót, hogy meghalljam, ha kell valami. Mi lenne veled nélkülem? - dörmögte a bajsza alatt.

Kényelmesen elhelyezkedett egy vesszőből font, rozoga fotelben, amit máshol már régen a tűzbe vetettek volna, de itt a tanyán teljesen megfelelt arra a célra, amire használták. Az öreg megfontolt, nyugodt mozdulatokkal megtömte a pipáját és jóleső érzéssel eregette a füstöt az ég felé. Elgondolkodott az élet dolgai felöl. Az egész életét a téglagyárban töltötte. Inasként került oda még kölyök korában, és onnan ment nyugdíjba. Kemény munka volt! Sokat kellett dolgozni kevés pénzért.

- Hol van már a téglagyár? - tette föl magának a keserű kérdést. Megszűnt az is, mint annyi más. Amikor néhány éve arra vetette egy elintézendő dolog, megdöbbenve látta, hogy a régi munkahelyét az enyészet eszi. Az utakat felverte a gaz, az épületek düledező félben, kitört ablaküvegek, tátongó ajtónyílások, szeméthegyek nyújtottak lehangoló, csúf látványt. Az öreg szívét összeszorította valami sosem érzett rossz érzés, az elmúlás kegyetlen, vissza nem fordítható, fájdalmas érzete. A felidézett emlék mázsás súllyal nehezedett a lelkére, amit talán egy pohár borral lehetett volna könnyebbé tenni, de hát a bor elfogyott az utolsó cseppig.

- Bolond világ! - mormogta, miközben a fejét lassan lehajtva elszunyókált a veranda hűvös árnyékban. Nyugodt, mély álomba merült, amit egy óra elteltével a kutya csaholása riasztott meg. Az öreg álmos szemekkel nézett körül. A kerti kiskapu előtt a szomszéd tanya fiatalasszonya, meg a süldő lánya álldogált a biciklit támasztva.

- Jó napot, Gerzson bácsi! Hoztam magának egy kis paprikás krumplit ebben a lábasban, meg lekváros buktát, most sütöttem. Majd ráér visszaadni a lábast.

Az öreg még félig álomittasan a kapuhoz botorkált. Átvette a nejlon zacskóban levő eleséget.

- Nagyon köszönöm Juliskám! Hiszen ez rengeteg! Egy hétig is eleszegetjük mi ezt az Örzsével. Tudja mi már kevéssel is beérjük.

- Jaj, ne beszéljen már butaságokat Gerzson bácsi, hiszen az Örzse néni már egy éve meghalt! Hiszen mis mi is ott voltunk a temetésén!

Meghalt... meghalt... - visszhangozta az öreg, majd halk sóhajtással megfordult, elindult befelé a házba. Még hallotta a fiatalasszony félhangos szavait.

- Teljesen megbuggyant az öreg! Az agyára ment a magány.

Az öreg Gerzson a nejlon reklámtáskát a konyhaasztalra tette, majd imigyen szólt.

- Hallod Örzse, azt mondják meghaltál! Pedig hát csak beteg vagy, de majd én megápollak. Egyet se félj, majd én gondoskodok rólad!

Azzal a konyhaasztalon felállított réges-régi esküvői fotót visszaakasztotta a falon lévő szegre, oda, ahol azelőtt is volt. Leült a hokedlire a megsárgult, megfakult fényképpel szemben.

- Látod, azt hiszik, egyedül vagyok! Nem tudják, hogy te most is itt vagy velem. Azt gondolják, megbolondult az öreg Gerzson. Pedig én megfogadtam szent esküvéssel, hogy együtt leszünk jóban-rosszban, amíg csak élek. Nehézkes léptekkel bement a kamra hátsó részébe, ahol egy nagy, négyszáz literes fagyasztóláda árválkodott a sarokban. Fölnyitotta a láda tetejét. A láda alján hófehér dérrel borítva, kificamított végtagokkal ott hevert a felesége holtteste.

Az öreg elégedetten szemlélte a jéggé dermedt testet.

- Hallod, Örzse, azt hiszik megbolondultam! Nem tudják, hogy nem vagyok egyedül. Hiszen én már a temetés napjának éjszakáján kiástalak. Csak nem foglak otthagyni a koporsóban rohadni egyedül! Szépen visszacsináltam a sírt, nem vette észre senki. Csak pihenj nyugodtan, én majd vigyázok rád - mondta, majd a fagyasztó tetejét gondosan lecsukva, kiballagott a kamrából.

A számkivetett

Telihold volt. A hold kerek tallérja megvilágította a folyópart szeszélyesen kanyargó ívét. A folyóban ezüstös-szürkén csillogott a víz, a békák hada rázendített az éjszakát dicsérő kórusművük következő szólamára. A langy-meleg éjszaka jótékonyan betakarta a padon fekvő férfit, aki jólesően nyújtóztatta el a testét ócska kabátján. Ez a fűzfa melletti pad volt a törzshelye, - ameddig az időjárás engedte - esténként itt hajtotta álomra a fejét. Szerette ezt a helyet, ha tehette, mindig itt tért nyugovóra. Néha napján előfordult, hogy egy-egy szerelmespár foglalta el az éjszakai szálláshelyét, ilyenkor rosszkedvűen továbbsétált a következő szabad padig. Ott volt a városközponthoz közel, mégis elég rejtve a kíváncsi szemek elől, mellesleg a kötekedő suhancok durva megjegyzéseitől is távol. Nem szerette a hajnalban, a szórakozóhelyekről kiözönlő félrészeg fiatalok duhajkodását, aminek nemegyszer a céltáblájává vált. Ezért is tette át a székhelyét ide a folyópart sétányára, ahova ritkán vetődött valaki, főleg éjszaka.

Szerencsére ma üres volt a pad, az ő padja! Szegényes motyóját egy nagy reklám táskában hordta magával, amit most a pad mögé rejtett. Ebben volt minden vagyona. Egy meleg pulóver, egy váltás nadrág, néhány fehérnemű, egy fénykép a feleségéről és a kisfiáról. Már több mint három éve nem látta őket. Még belesajdult a szíve, ha néha eszébe jutottak, de elfogadta, hogy így alakult a sorsa, tudomásul vette a történteket. A felesége újra férjhez ment azóta, semmi szükségét nem érezte, hogy felbukkanjon az életükben.

- Nekem így rendeltetett! - szokta mondogatni, ha néha elfilozofált sorsának alakulása felett. Bár igazság szerint nem sokat foglalkozott a múltbéli dolgaival, sem a jövőjének alakulásával. Mint hajléktalannak, nem sok lehetősége volt, hogy sorsát jobb irányba fordítsa. Kizárólag a jelennel foglalkozott, hogy összekaparja a mindennapi betevő falatra valót, hogy csillapítsa örökké korgó gyomrában a mardosó éhség kínját. Álmaiban szaftos pörköltet evett nokedlivel, hozzá ropogós savanyú uborkát, melyet hűvös fröccsel öblített le.

Napjait kitöltötte az ennivaló megszerzéséért folytatott örökös harc. Mindent elvállalt, ha megfizették érte, a csomagok cipelésétől, a pöcegödör tisztításig. Megedzette ez a három év, megkérgesedett a lelke, nem kérte senki segítségét és nem segített senkinek. Barátja nem volt, legfeljebb egy-egy ivócimborája, a hasonszőrű hajléktalanok közül. Ez az élet nem a barátságról szólt, sokkal inkább a túlélésről. Túlélni a mai napot, aztán a holnapot, meg a következőt.

Nem tudott elaludni, dühösen ült fel és gyújtott rá egy cigarettára. Elgondolkodva szívta a cigit, remélve, hogy utána végre álomba szenderül. Hangos szóváltásra lett figyelmes. Egy-két száz méterrel odébb, a folyó felett átívelő hídon egy fiatal pár hangosan veszekedett egymással. Elég hangosan üvöltözhettek egymással, mert egy-egy szófoszlányt tisztán, érthetően hallott. A holdvilágos éjszakában hevesen gesztikulálva mondták a magukét. Végül a lány megütötte a fiút, aki átkozódva otthagyta a hídon. Hamarosan autó motorja búgott fel és a fiú kocsija elviharzott az éjszakába. A lány ott maradt egyedül a hídon. A férfi számára felrémlett a feléségével történő veszekedések sora, aminek válás lett a vége. Keserűen köpött a földre.

A lány felmászott a híd korlátjára. Alakja ott imbolygott a holdvilágos éjszakában.

- Hülye liba! - gondolta magában. Még bele talál esni a vízbe!

Nem esett. Beleugrott. Éles sikoltással levetette magát a hídról. A csavargó kíváncsian szemlélte a dolgok alakulását. Tudta, hogy a híd után veszélyes örvények találhatók, egy fürdés alkalmával ugyancsak meg kellett küzdenie, hogy a partra vergődjön. Elhatározta, hogy nem fog beleavatkozni.

- Ha valaki meg akar halni, ám legyen! Neki aztán semmi köze hozzá!

A lány feje néha felbukkant a vízből, erőlködve próbált a víz felszínén maradni, de az örvény újból és újból magával rántotta. Kétségbeesett segélykiáltása alig volt hallható. A férfi dühösen állt fel a padról, majd egy cifra káromkodást megeresztve futni kezdett a folyóparton. Néhány pillanat alatt a lány közelébe ért és belevetette magát a folyóba. Erőteljes karcsapásokkal közelítette meg a lányt, aki ott küszködött az örvény fogságában. Hátulról közelítette meg, nehogy a megrémült lány belécsimpaszkodjon és mindketten a folyóba vesszenek. A lány a végkimerülés határán lehetett, mert ahogy hátulról átfogta, teljesen elengedte magát. A férfi többször próbált egy-egy erőteljes karcsapással kiszabadulni az örvény delejes fogságából, de egy kézzel nem tudott annyi erőt kifejteni, ami elégséges lett volna. Ott pörögtek továbbra is az örvény által fogva tartva, mint két tehetetlen fadarab.

A férfi fejében villámgyorsan cikáztak a gondolatok. Még egy-két perc és nem bírja tovább, mind ketten itt lelik halálukat, vagy elengedi a lányt és menti a saját irháját. Átvillant az agyán az egész eddigi élete, az elhibázott házassága, a kisfia, akit nem látott már három éve. Görcsösen fogta a lány magatehetetlen testét, miközben egyre mélyebben süllyedtek az örvény mélyébe. Erejének végső megfeszítésével rúgta magát felfelé, miközben a tüdeje már majd szétpattant, a szeme előtt vérvörös karikák cikáztak. Maga sem tudta, hogyan, de valahogy sikerült kiszabadulniuk a halálos ölelésből. A folyó sodra odébb már sokkal szelídebb volt, sikerült a partra vergődnie. Egy percig csak lihegett a parton elnyúlva, nem törődve semmivel. Végül szemügyre vette a lányt, aki eszméletlenül hevert mellette. A csinos arc mozdulatlan volt, a szeme becsukva, a szája szederjesen lila.

- Ennek valószínű, kampec - gondolta keserűen - kárt volt érte kockára tenni az életem!

Elkezdte a mesterséges lélegeztetést, ahogy annak idején tanították neki. Megvizsgálta, hogy a légutak szabadok-e, hátrahajtotta a lány fejét, majd 2-3 erőteljes levegőt fújt a lány szájába. Tizenöt mellkas kompressziót követően újból kétszer erőteljesen belefújt a lány szájába. Többszöri ismétlés után végre a lány szájából kibugyogott a lenyelt vízmennyiség. A szederjes színű nyálkahártyák újra rózsaszínűvé váltak, a lány magához tért. Riadt tekintettel nézett a föléje hajoló borostás férfi arcra.

- Kicsoda maga, és mit akar? - kérdezte félelemmel a hangjában. A férfi keserűen elmosolyodott.

- Én? - kérdezett vissza. Én egy senki vagyok. Csak éppen lubickolni támadt kedvem a folyóban.

A lány kihallotta a férfi hangjából az ironikus felhangot és ráeszmélt, hogy csak ő lehetett, aki kimentette a vízből. Felült és zavartan nézett körbe, mint aki azt sem tudja, hogy hol van.

- Ne haragudjon rám! Köszönöm, hogy megmentette az életem. Hálás vagyok magának.

- Hmm! - mordult a férfi. Tehetek még valamit magáért? - kérdezte, mert szeretett volna megszabadulni a lánytól és végre elaludni a padon.

- Kísérjen el haza! - kérte a lány félve. Nem merek egyedül menni.

- Hát jó - válaszolta kedvetlenül. Elindultak vissza a híd irányába. Minden egyes lépésnél cuppogott a cipője a víztől. Elege volt ettől az éjszakától, elege volt a lányból is, legszívesebben ott hagyta volna, de aztán mégis ment vele. A lány kérdezősködött, ő pedig kelletlenül válaszolt a kérdésekre.

Beértek a város főterére. Váratlanul egy elegáns fekete autó állt meg mellettük és négy fiatal férfi pattant ki belőle. A lány jól ismerte őket, hiszen köztük volt a kedvese is, aki otthagyta a hídnál egyedül. Pillanatokon belül újra heves vita bontakozott ki közöttük. A férfi nem állta meg, hogy közbe ne szóljon. Bár ne tette volna! A fiatalok rávetették magukat és ütlegelni kezdték. A lány hiába kérlelte őket, hogy ne bántsák. Az egyenlőtlen harc hamar eldőlt, bár kiosztott egy-két erőteljes ütést, a túlerő legyűrte. Még érezte, hogy egy hatalmas ütést mérnek a fejére, de utána elsötétült előtte a világ.

Egy kórházi ágyon tért magához. A feje még mindig fájt, csinos kis turbánt kapott rá. Minden porcikája sajgott, a támadói nem sok könyörületet gyakorolhattak vele. Nyögve felült az ágyon, nem tudta hogyan került ide, még inkább nem tudta, hogy ki fogja majd a kórházi számlát kifizetni. Jobbnak látta minél előbb lelépni innen, mielőtt még rájönnek, hogy nincs érvényes egészségbiztosítása. Abban a pillanatban nyílt az ajtó és belépett rajta a vízből megmentett lány. Nagyon csinos volt, egy cseppet sem hasonlított a vízből kihúzott, ázott verébhez. A ruhájából megítélve azt is megállapította, hogy van mit a tejbe aprítania.

A lány csacsogott megállás nélkül, újból és újból megköszönte, hogy megmentette az életét, valamint elnézést kért a barátai durva viselkedéséért. Biztosította, hogy legyen nyugodtan, az édesapja majd rendezi a kórházi számlát, neki csak az a dolga, hogy meggyógyuljon. Már nagyon elege volt az egészből, ezért fáradtságra hivatkozva megkérte a lányt, hogy hagyja magára. Elhatározta, hogy mielőbb lelép innen, semmi kedve nem volt huzamosabb időt itt tölteni. Ez nem az ő világa!

Másnap újból megjelent a lány az édesapja kíséretében. A magas, ősz hajú úr is köszönetét fejezte ki a lány megmentése miatt. Egy csomagban egy teljes garnitúra öltözetet hoztak a számára, az öltönytől kezdve az alsóneműig, a cipővel bezárólag, persze mindent a megfelelő méretben. A férfi udvariasan megköszönte, de most már nagyon elege lett az ajnározásból, ezért szentül megfogadta, hogy amint elmennek, ő is elhúzza innen a csíkot. Végre megszabadult tőlük!

Mivel a régi gönceit hiába kereste, kénytelen kelletlen felvette a csomagban kapott holmit. Furcsa érzés volt öltöny - nyakkendőben kilépni az ajtón, nem is emlékezett, mikor viselt utoljára öltönyt. A földszinten egy tükörbe nézve, szinte idegen arc nézett vissza rá. Most tudatosult benne, hogy meg is borotválták, eltűnt a borosta az arcáról. Felhasadt homlokán még ott virított a friss sebhely, de egyébként egy jólöltözött úriember tekintett rá a tükörből. Legszívesebben leköpte volna magát, de a helyet nem igazán találta alkalmasnak rá. Nagyon gyorsan kilépett az utcára. Úgy érezte magát, mint aki rabságból szabadulva végre szabadon lélegezhet. Keze az öltöny zakó zsebébe tévedt, egy papírt érzett az ujjai között. Megnézte, hogy mi az. Egy százezer dollárról kiállított biankó csekk volt!

A gondolatok villámgyorsan cikáztak az agyában. Ebből új életet kezdhet! Véget vethet a hajléktalan, csavargó életnek. Keserűen felnevetett. Az útba eső zálogházban beváltotta a ruházatát egy ócska nadrágra, ingre és cipőre, valamint kapott még háromszáz dollárt is. A postán kitöltötte a biankó csekket a fia nevére és ajánlottan feladta a levelet a régi címükre. Vidáman indult vissza a folyóparti sétány irányába. Tudta. hogy vár rá egy pad. Ha szerencséje van, akkor üres. Az ő padja!

GÁL MIHÁLY

Zene a csillagok közt

Vöröslő alkonyatban csillag fénye pislant.

Tücsök a hegedűn húrokat pattintgat.

Koncertnek ez csendes, az estet nem verte fel,

A lány kit várt csendesen lépdel eléje.

Hegedűjén a húr eligazítva.

Várja az alkony varázsa, csendes szólam.

Nézi az eget, szeme vöröslő fényt látja

Érzi a lelke, a csendet szedi harmóniába.

A tücsök ránéz, kezdhetjük biztat.

Lendül a vonó, hallja még a nap.

Este öleli fényét, annak vége van.

Elcsendesül, megnyugszik az élet, a zaj.

Halkan szólal a hegedű húrja.

Szépen fogja a leányka ujja.

Kontráz a tücsök, alakul a szólam.

A rokonság háttérből támogatja.

Ég alja vörösből lilába fordul.

Utána száll a dal a dombon túl.

Elhal a fény, a dal csendesen.

Intésre minden hang megdermed!

A csend nyugodt, meghitt, térszerű lett!

A lány kezében a hegedű immár lassan leng.

Tücsök is pisztre fogta dalát!

Nem akarja, hogy megtörjön a varázs!

Lepkeszárny

Reszketeg szárnnyal szállt elém

a lepke, mint szerelmes levél.

A végtelen térben engem elért,

merengtem, s szállt szemem elé.

Nézem fátyolos szemmel homályos képét.

Kedvesen mosolygom törékeny létét.

Megannyi csík, fodor és cifra ékét.

Törékeny lelkű apró lényét.

Mégis mosoly suhan át ajkamon!

Ezt az üzenetet miért kapom?

Kitől miért indult s mit adott?

Lépek egyet és hajolok.

Közel engedett, nem szállt el.

Harsány sárgába oltott kék s fekete.

Csápja rezdül, de nem megy el.

Nézem, mintha olvasnám leveled!

Halovány életlen a kép s az érzés.

A háttérből jön élesen felém.

Elfordulok, megyek hazafelé,

Hátra nézek, hogy ott van-e még.

A természet csodája

A természet csodája a bimbó s a nő

Minden lány, asszony, teremtő!

Mint barackfa ezernyi virága

Rabul ejtő igéző varázs tudománnyal!

Mind ahány kecses illatos és érzékeny

Ringó test, új teremtés, magnak ígéret.

Illatos a bőr a virág bódít

Ölelése szirom érintésre hasonlít!

Virág közepébe a szemébe nézhetsz

Könyörög, kér, ígér és hitet tesz!

Letépni, vágni durva végzet

Engedd, magot hordozzon mélye!

Ringó járása, szél tánca az ágon

Szirmok között lebben, csókol, bájol!

Illatát viszi messze, viszi bogárhoz

Nektárjával mindig magához láncol!

Kecses alakkal lebben, gyönyör két szememnek

Rajta csipke és fodor elfed, s titkot lebbent fel!

Akarom! Ezer érzékkel ezer gondolattal élvezem.

Járj! Illatosan ringj, neves, szeress kedvesen!

Szirmod ha hull, és a termésed neveled

Ne félj sok szépséged nem feledem!

Hunyt szemem látja a bimbót, a virágot

A természet csodáját, kinyíló lányságod!

PELESZ ALEXANDRA

Fogkrém

Feltápászkodok. Sajog a hátam, a derekamba belehasít a fájdalom. Már majdnem szitkozódni kezdek, amiért ilyen kemény ez a pad, de aztán rájövök, hogy inkább hálát kell adnom, amiért a Jóisten megajándékozott még egy olyan éjszakával, amikor nem volt fagy. Még éppen elegendő rám a barna kordnadrág, amit pár hete a Tesco melletti ruhagyűjtő mellett találtam, meg a pulóveremre húzott szürke szövetkabát, amit valaki rám terített egyik éjszaka.

Már nem is hallom a gyomrom korgását. Régebben hallottam, és morogva szóltam vissza neki, félig hangosan, hogy "Kussolj már, te rohadék!", vagy hasonló. Már nem kell rászólnom, mert nem hallom meg. Vagy nem is korog.

Elbaktatok a park végében álló legszélesebb törzsű fa mögé, igyekszem úgy helyezkedni, hogy ha jön is járókelő, ne lásson meg. Rángatom egy darabig a sliccem, mire enged, alsógatya nincs rajtam, úgyhogy könnyedén elvégzem a dolgom. A sűrű húgyszag és a testemből áradó kissé sem kellemes illat összekeveredve marja az orrom. Ehhez társul még a szájszagom, úgyhogy, ha a gyomromnak közben eszébe jutott volna megkordulni, most már biztosan meggondolja magát.

Visszakullogok a padomig.

Bár emlékeznék.

Bár ne az lenne az egyetlen emlékképem, ahogy Gabikám a halálos ágyán, a kezemet szorongatva, párás szemekkel kapaszkodik belém, és utolsó leheletével is azt súgja: "Szeretlek, Géza!"

Ez minden, ami maradt nekem. Ezen kívül nincs más a múltból, csak kocsmák, alkohol, sírás, dohányfüst, hányásszag, jajszavak, aluljárók, hascsikarás, fájdalom...

- Szép jó reggelt! - csilingel egy hang a hátam mögül.

Komótosan megfordulok.

Egy fiatal pár áll előttem, egymás kezét szorongatva, a nő úgy mosolyog rám, ahogy valószínűleg az angyalok is szoktak. Talán mégis fagyott az éjszaka, és én meghaltam, csak eddig fel sem tűnt? Talán értem jöttek?

- Tudom, furcsa kérés ez - folytatja az angyal -, de jöjjön velünk!

Értem jött.

Körbenézek, nem értem a helyzetet, mert minden a réginek tűnik. Itt a padom, érzem a saját szagomat is. Megvakarom az állam, a túlságosan hosszú borosta kellemetlenül dörzsöli az ujjaim.

Ha én ezt tudtam volna, hogy ma reggel egy angyallal fogok beszélgetni, akkor tegnap bementem volna a szállóra, legalább annyi időre, hogy megborotválkozzak és megmossam a pofám. A fogkrém hiányzik a legjobban. Gyűlölöm a szájszagot. Nem akarom, hogy megérezzék, így összeszorított fogakkal próbálok kicsikarni magamból egy valamire való választ. Vagyis, inkább kérdést.

- Mégis, hová?

Az angyal elmosolyodik.

- Hát hozzánk. Jöjjön!

Ez valami beteg vicc. Szórakoznak velem.

- Hagyjanak engem - szűröm a fogaim közt, közben pedig már hátat is fordítok. Kutatni kezdek a nejlonszatyromban, hátha maradt még benne a tegnap összeszedett cigarettacsikkekből. Rá kell gyújtanom.

Hallom, hogy sugdolóznak a hátam mögött, de direkt nem fülelek, nem érdekel, mit akarnak.

- Kérem - csilingel a nő újra. - Itt lakunk a közelben, csak hallgassa meg, amit mondani szeretnénk, aztán, ha nem tetszik, nyugodtan visszajöhet ide. Adjon egy esélyt!

Nincs több cigicsikkem. Francba.

Visszafordulok, az angyal pedig olyan könyörgő tekintettel bámul rám, hogy elszégyellem magam, amiért tiszteletlen vagyok vele. Nem hiszem, hogy ilyen ember lettem volna a múltban. Régen. Mielőtt Gabikám elment.

- Jól van. Megyek - felelem még mindig mogorván hangzik, pedig próbálok normálisan válaszolni. Nehezen megy ez nekem.

Angyal tüdejéből megkönnyebbült sóhaj szakad fel.

Fogom a szatyrom és követem őket. Körülbelül negyed órányi gyaloglás után, megérkezünk.

Egy takaros családi ház előtt állunk, én pedig egy kicsit sem érzem jól magam. Fogalmam sincs, mit keresek itt.

- Zsuzska, mutasd meg a kisházat, én meg főzök egy kávét. Majd kihozom, ha készen van - mondja a férfi, miközben belépünk a kiskapun. Ő bemegy a házba, a nő megkerüli azt és int, hogy kövessem. A kert végében egy faház áll, aprócska terasszal, a teraszon egy kerti szék és egy asztal, mellette cserépben méteres tuja feszül peckesen. A házon két ablak várja, hogy valaki kitárja őket és beengedje a friss, őszi levegőt, a bejárati ajtó az ablakok közt becsukva pihen. Rajta szív alakú, fából készült kopogtató hirdeti: "Otthon".

Nem értem, miért kell ezt látnom, csak sajogni kezd tőle a szívem, úgy, ahogy már hosszú évek óta nem tette. Nem szokott már fájni, ha meg is próbálta néha, ráüvöltöttem.

- Ez a ház itt a magáé lehet - szól az angyalhang.

Ránézek, szégyellem az egész lényem, félek, hogy érzi a szagom, rettegek, hogy nem leszek képes értelmesen válaszolni. Elszoktam én már ettől. Hogy beszélgessek.

- Nem értek semmit - motyogom végül egészen halkan. Bámulom a kis házikót, aztán angyalt, aki csillogó, tiszta tekintettel simogat, aztán újra a házikót.

- Azt szeretnénk, ha beköltözne a faházba - mondja egyszerűen.

Kurvára biztos, hogy meghaltam. Ez az egész, ami reggel óta történik, teljességgel képtelenség. Megérintem magam, végigtapogatom a zsíros, majdnem vállig érő hajam, a borostám, ami már inkább szakáll, a mellkasom, ami emelkedik és süllyed. Lenézek a barna kordnadrágra, a széthasadt fekete cipőmre. Érzem a szagom. Minden a régi. A halálban is így maradtam?

- Tudom, hihetetlennek tűnik ez az egész - lép közelebb hozzám. - De kérem, higgyen nekem. Egyszerűen annyiról van szó, hogy segíteni szeretnénk magának. Persze nem ingyen - teszi hozzá, ami a mai nap eddigi leghihetőbb kijelentése. - Egy csomó munka van a ház körül, mi pedig Palkóval mindketten nagyon elfoglaltak vagyunk. Tavasztól őszig gondozni kell a kertet, füvet nyírni, virágokat öntözni, még egy kis konyhakertem is van, abban is elkel a segítség, főleg, amikor ásózni kell, meg kapálni. Nem vagyok valami ügyes ezekben a dolgokban, sajnos - mosolyog kedvesen. - Aztán amikor közeleg a tél, be kell hordani a tűzifát, amit leburogatnak a ház elé, és fel is kell hasogatni. Elpakolni oda hátra - mutat egy féltető felé. - Szóval, mindig van mit csinálni. Ha ezeket a munkákat elvégzi, cserébe beköltözhet a faházba, és természetesen az étkezéséről is gondoskodok. Bár csak hétvégén főzök, úgyhogy házikoszt csak két nap van a héten, de egy nagyon kedves kis vendéglőből rendelem a menüt, ahol egészen jól főznek.

Isten bizony mondom, nem értem az egészet. Mintha magyarázkodna, amiért éttermi kaját akar nekem adni. Mintha nem maga lenne a földi mennyország, hogy egyáltalán ehetek. Mintha nem maga lenne a csoda, hogy itt állok angyallal ebben a takaros kertben.

- Megnézné belülről is a házat, mielőtt válaszol? - kérdezi kicsit zavartan, miután rájön, hogy nem fogok felelni. Fogalmam sincs, mit mondhatnék, úgyhogy hallgatok.

Angyal elindul a faház felé, némán követem.

Belépünk.

A finom illat, ami bent fogad minket, majdnem teljesen elnyomja a testszagom. Alig merek belépni, olyan tiszta a padló, hogy is szennyezhetném én ezt be.

- Jöjjön, bátran!

Angyal ezek szerint gondolatolvasó is. Beljebb lépdelek, körbepillantok. Egy fenyőből készült ágy pihen az egyik sarokban, puha, sötétbarna pléddel leterítve, mellette éjjeliszekrény, rajta zöld kislámpa, és egy könyv. Az ágy mellett, a padlón vastag, barna szőnyeg várja, hogy reggel belemélyedjen két kipihent lábfej. A kisszekrény mellett egy komód áll, rajta zöld cserépben egy dús levelű szobanövény nyújtózkodik a szemközti falon lévő ablak felé. Az egyik ablak alatt egy kis konyhaszekrényt látok, főzőlappal és mosogatóval, a másik alatt asztal és két szék hívogat. Leülnék. Innék egy jó erős kávét, hogy felébredjek végre.

- Készen van a kávé - lép be a fiatal férfi az ajtón.

Nem nagyon akarom elhinni, hogy nem haltam meg.

Leteszi az asztalra a három, virágokkal díszitett bögrét, és int, hogy üljek le.

Nem mozdulok. Beszívom a kávé és a ház tiszta illatát.

- Miért csinálják ezt? - szólalok meg végre, még mindig a fogaim közt szűrve a szavakat.

- Nincs magyarázat - sóhajt angyal. - Megtehetjük, és ezt szeretnénk. Önnek annyi a feladata, hogy elfogadja.

Istenem, ha ebben az ágyban alhatnék. Ha reggel tiszta vizet ihatnék itt a csapból. Vagy esetleg még kávét is! Ha kapnék ebédet! Hangosat kordul a gyomrom, én pedig dühömben hangosan válaszolok neki.

- Kussolj, rohadék!

Néma csend követi a szavaimat. Elszégyellem magam, várom, hogy elzavarjanak, hogy rosszalló megjegyzést tegyenek rám, de nem teszik.

- Mindjárt hozok reggelit - szólal meg a férfi, és ahogy lopva rájuk sandítok, látom angyal hálától ittas tekintetét rávillanni a párjára.

Kettesben maradunk.

- Hogy dönt? Marad? - kérdezi suttogva.

Dolgozni fogok érte. Mindent megteszek, amit csak kérnek. Még többet is. Mindent.

- Maradok.

Ugyanaz a megkönnyebbült sóhaj szakad fel a törékeny mellkasból, mint a pad mellett állva, alig egy órával ezelőtt.

- Megölelhetem? - lép közelebb hozzám.

Azonnal hátrálni kezdek. Szó sem lehet róla. Egy több napja nem takarított klozetnek is jobb szaga van, mint nekem. Angyal látva a reakcióm nem közelít tovább.

- Azt el is felejtettem mondani, hogy ott, az a kis ajtó, a szemközti sarokban, a fürdőszobába nyílik. Az is az öné.

Fürdőszoba.

Csak reménykedni tudok, hogy látja a szememben a mérhetetlen hálát. Mert ezt szavakba foglalni nem lehet. Meg sem próbálom.

- Megölelhetem? - szólal meg újra, én pedig nem értem, kattog az agyam, hogy rájöjjek, erre mit kellene felelnem, de elkések.

Angyal hozzám lép, és egyszerűen magához ölel. A hajából, a ruhájából áradó illat teljesen elfedi a szagom, érintése kitörli a gondolataimat, szavai új életet lehelnek belém, ahogy a fülembe suttogja őket.

- Isten hozta!

Percekig ölel.

Amikor elenged, arcán békés mosollyal a fürdőszoba felé int, aztán kilibben a házból.

Belépek a kis ajtón. A fehér és barna csempével burkolt falak csillogva verik vissza az aprócska ablakon besurranó délelőtti napfényt. Az egyik sarokban zuhanyfülke áll, a benne lévő polcon tusfürdő, sampon, szivacs. A másikban WC. Hófehér, tiszta, mellette egy állványon több tekercs papír. Az ajtóval szemben mosdó, rajta fogkefe és fogkrém. Fogkrém!

Kezembe veszem a fogkefét, bevizezem, rányomok egy csíkot a mentolillatú pasztából. Kiöblítem a szám.

Köszönöm.

Dörzsölni kezdem a fogaim, hagyom, hogy a habos, mentolos víz a nyálammal elkeveredve bejárja az egész szájüregem, élvezem az illatot, ami felkúszik az orromba, élvezem a mentát, ahogy hűsíti a nyelvem. Lehajolok, kiköpöm a fehér habot.

A semmiből egy emlékkép villan a fejembe, úgy látom magam előtt, akár egy kivetített filmet.

Kilépek a lakásból, tudom, hogy életemben utoljára. Elveszítettem, Gabikámmal együtt. Nem is kell nélküle. Majd elleszek valahol. A szomszéd lakásból éppen kijönnek az új lakók. Egy középkorú asszony és a tíz év körüli kislánya.

- Anya, megölelhetem azt a bácsit? Olyan szomorú! - csilingel a hangja, és már indulna is felém, de a nő visszahúzza.

- Nem szabad, Zsuzska. Most mennünk kell. Majd máskor megöleled, jó?

RÁCZ ANNA

Szemeiben a város

H. TÚRI KLÁRA verse

VARGA ISTVÁN

KITÉPTEK EGY DARABOT

Lelkemből megint, kitéptek egy darabot,

Könnyeim kijöttek, a fájdalom hasított,

Ó Istenem, miért bántanak így engemet,

Miért nem kapom vissza, az adott szeretet.

Mikor még a fényben, álmodtam a jövőt,

mindig előnyben részesítettem a képzelőerőt,

szavaim tán fogannának, a légüres térben,

akkor sem, ha utat találnának süket fülekben.

Szavak-szavak, eltékozolt felesleges szavak,

kő szíveket, jég lelkeket, soha meg nem hatnak,

tán egy tündér kellene, bájos ám okos ésszel,

szembe száll gonosszal, mindig hatásosan érvel.

Költői képzelet, ó szárnyalj velem szabadon,

tépd láncaim, végy elégtételt minden gonoszon,

ha nem értitek meg, cselekvéseim üzent szeretetét,

olvassátok verseim, benne találjátok múltam emlékét.

Sokszor furán fogalmazok, de tán érthető szavakkal,

megírom bánatotokat, de együtt élek mosolyaitokkal,

mert ha boldogságot adtok, fel épülhet beteg szívem,

így tovább írhatom nektek, befejezetlen verses kötetem.

NEM ISMERTEM

Nem ismertem azt a dalt,

melyet ajkad dalolt régen,

nem ismertem azt a lányt,

ki valaha elrejtett szívében.

Jó volna végre összehozni,

az elmúlt tegnapot a mával,

a dalt melyet nem ismertem,

összehozna avval a lánnyal.

Nekem mindig volt nótám,

sokszor dúdolja is a szívem,

a Balatonfüredi Anna bált,

most itt láttam közelemben.

Könny is tolult szemeimre,

ahogy felcsendült a nótám,

de azt a lányt nem találtam,

találkozót hiába is vágynám.

Lassan lejár tartózkodásom,

Balatonfüred elköszönök tőled,

számolatlan sok szép lányt láttam,

de egy sem volt olyan mint kegyed.

Ám a nóta azóta is cseng fülembe,

Balatonunkat így zárom szívembe,

Füredi Anna bál, a Tagore sétány,

mind-mind örök emlék valahány.

MINT NAPFÉNY

Mint Napfény ha éri testemet,

olyan mintha simogatna kezed,

álmomba éreztem, nyúlnék érte,

csak tapogattam a légüres térbe.

Hold fénye sétált,

végig szobámnak falán,

álmodtam tovább.

Árnyak lopóztak,

fények segítségével,

tán kísértetek?

Ott kint ropogtak

törtek, száraz faágak,

szél nem lengedez.

Hajnal törj utat,

fény küzd le az éjszakát,

lássam a valót.

A valós fény mindig árnyékot képez,

míg a mesterkélt, hamisra is képes,

ám az élet nem szereti, a csalfa képet,

idővel meg bosszulja, ha ezt át léped.

Monda Margit

A négy testvér

Él a földön négy testvér,

Ki egymást nem látta még soha,

Pedig mindannyiuknak

Ez a Föld az otthona.

Csodássá és élhetővé

E bolygót mégis ők teszik,

Noha nem fonódtak

Még soha egymásba kezeik.

Mégis követik egymást,

Jó testvérként fáradhatatlanul,

Egymás nyomába lépve

Járják útjukat lankadatlanul.

Legifjabb közülük a tavasz,

Pajkos, szeszélyes gyerek,

Napsugaras, lágy fuvallattal érkezik,

Nyomában kipattannak a rügyek.

Langyos leheletétől életre kel a föld,

Ünnepi ruhát ölt erdő-mező,

Szívek gyúlnak lángra, szerelmek szövődnek,

Megújulásnak, csábításnak nagy mestere ő.

Általa sarjad új élet a magból,

Ember és természet mind jöttére várnak,

Fákra virágot, rétekre zöldet varázsol,

És vidáman utat enged a nyárnak.

Ő a második testvér, kicsit higgadtabb,

Bár olykor-olykor forrófejű!

Bársonyos kacajként hat lelkünkre

A lényéből áradó erő és derű.

Folytatja az elkezdett munkát,

Általa minden kiteljesedik,

Gyümölcsöt, kalászt, embert érlel,

Alkotása remekmű, miatta nem szégyenkezik.

Napsugár-kezével óvón megcirógat,

Lágy fuvallattal hűsíti homlokod,

És buja virágok érzéki illatával

Elvarázsolnak a nyáréji csillagok.

De mikor a nappalok már egyre rövidülnek,

És éjszakánként jólesik a takaró,

Utolsó csókjával még megérint a nyár,

És helyét átveszi a megfontolt őszapó.

Asztalodra varázsol sok-sok gyümölcsöt,

Kamrád és megtelik minden jóval,

Megajándékoz ezernyi kincsével,

Fejed búbján koppanó, csörgő dióval.

Érzed, hogy hűvösebbek már a reggelek,

És a nap is egyre tovább alszik,

Fázósan összerezzen a galagonya,

És csillagfénnyel a föld betakarózik.

Erdő sűrűjébe húzódnak a vadak,

Ehetővé válik a dércsípte kökény,

Egy fáradt mosollyal búcsúzik az ősz,

És megérkezik egy jóságos anyóka, a tél.

Zúzmarával hinti be a földet,

Leheletével mindent megfagyaszt,

Lusta hópelyhekből fehér takarót sző,

És az alvó természetre ráteríti azt.

Kályha melegénél ünnepet varázsol,

Közelebb hozza egymáshoz a szíveket,

Figyelj csak! Most hangja van a csendnek!

Megszólít és beszél hozzád: Ő a szeretet!

Halkan kopogtat lelked ajtaján,

Engedd be, hisz ritka vendég ő!

Mert ahonnan egyszer elüldözték,

Nem biztos, hogy újra visszajő!

Pihenj kicsit a nagy rohanásban,

Mert e zord világ csak kívül hideg,

Hisz a szeretettől felolvad a jég is,

Ha hozzá eléggé felfűtötted a szíved.

Így váltja hát egymást a négy testvér,

Tavasz, nyár, ősz, tél, folyton váltakozik,

Követik szabályos ütemben egymást,

De együtt a négy évszak sohasem találkozik.

Fázik a nyár

Fázik a nyár,

Reszket a falevél,

Eső szitál

És dühöng a szél.

Nyögnek a bokrok,

Reccsen az ág,

Hullajtja szirmát

Sok szép virág.

Fázik a nyár,

Komor az ég,

Nincs napsugár,

Eltűnt a fény.

Fekete felhőraj

Úszik a légben,

Elszálló sóhaj

A zord mindenségben.

Fázik a nyár,

Fázik ez a bolygó,

Beszökött az ősz,

Ajkamon reszket a szó.

Hűvös a nappal,

Hűvös az éjjel,

Elszáll a nyár,

Elszáll a széllel.

N. Sebestyén Katalin

Perzselő évszak

Tikkadt hajnalon kacsingató

aranysárga sugarak,

hűs szobát fürösztenek,

csiklandozva ébresztik paplan alatt

lustálkodó ágy lakóját.

Virág szirmai hőgutától alélnak,

tóparton víg kacajjal fecskék

cikázó röpte töri meg az idillt,

napsugarak mézédessé érlelik

az idény gyümölcsit.

Párolog a patak, izzad az erdő,

a fű, a rét, az ég kéklő fényével

önmagát teríti.

Viharban orvul mennydörög,

koromfekete égbolton

ördögök cikáznak,

fürge felhő gyorsan tovaillan,

hátra hagyva szapora özönvizet.

Felfrissül az erdő, mező,

víg táncot lejt a természet,

s szivárvány-híd ölel át

hegyet, völgyet, bércet...

"Nyár"-vég

Augusztus idusán

vérvörös alkonyokban

a nyár lassan haldoklik,

esti félhomály csendje

ölel körül.

Az életet adó égitest sugarai

lassan búcsút intenek

a horizonton.

Fejem felett a légen át sistergő

szárnycsapásokkal madarak

sietősen surrannak fészkükbe,

útjukat első csillagfény jelöli.

Éj leple puha takaróval

borítja a tájat, körülöttem

minden nyugovóra tért.

Lelkem zaklatottságára

sötét bánat telepedett,

fáradt testem nyugalomért eseng.

Dallamok ütemes hangja

szárnyra kél az éji széllel,

hegedűszó diadalmasan zeng.

régmúlt relikviák újraélednek,

nyarakat kergetve halványodó

emlékeimen át menetel a

fájó, rezgő sóhajokkal

ötvözött szívfájdalom.

VARGA ÁRPÁD

Megzavart lélek

Szakítanál, csak azért, hogy szabadnak te tűnj.

Így öröklődik s őrködik bűnre a bűn.

Így irigy a hű hangya tücsök-társára:

Felrúg mindent, aztán már mégsem csinálja.

Vagy épp házasodnál, mert mások így akarnak.

Hivalkodón megfelelni hivatalnak...

Hivalkodónak gondjai szaporodnak,

Mint pávának az ólban, kit kiszagolnak.

***

Apevák

Ház

falán

borostyán:

dalmahodó

hazaszeretet.

*

Recsk,

Arad,

Trianon:

három magyar

gyászos panteon.

*

Dúl

lantom,

pang lelkem,

fiamra jut

emlékezetem.

***

Dátumozunk

Dátum a polcon, dátum a metrón,

dátum a mezőn, a házfalon.

Dátum mindenütt, ahol számít,

az élet mit állít -

dátumozunk körös-körül.

Hónap a fejben, hónap a csekken,

hónapok előre és veszve.

Hónapok alatt változtatunk,

oly gyámoltalanul -

tegnapról holnapra halunk.

***

Józanság

Csak egy józanság van,

Az nem lehet többféle:

Egy aranymetszéspont

Bárhonnét nézve!

De ha azt nem leled,

Tévutad lázad,

És amíg megleled,

Magányos vágyad.

Mert egy józanság van,

Mely nem lehet többféle:

Egy arany középszer

Minden egyénre!

De ha azt nem leled,

Tévúton vágyad,

És amíg nem leled,

Magányod lázad.